Kairos
- 2021. okt. 1.
- 6 perc olvasás

2. Vukics Ferenc: A 2022-es választás a liberális kapitalizmus végstádiuma

A francia professzor, Thomas Piketty két éve kiszámolta, hogy hazánk vált az egyik leginkább külföldi tulajdonú gazdasággá a kilencvenes évek óta. Ez a jelenség az oka annak is, hogy Magyarországról sokkal több profit megy külföldre, mint bármely más közép-európai országból, és annál is több, mint amennyit az ország uniós támogatásként visszakap.

A rendszerváltozás során elképesztő mértékű sokkhoz vezetett Magyarországon, hogy a neoliberális gazdaságpolitika legjobb tanulójává akart válni, és minden innovációt, hatékonyságot a külföldi tőkétől várt. Jött persze külföldi tőke, többségi külföldi tulajdonba került a bankszektor és jött a devizahiteles összeomlás is. Túl radikális volt a gazdasági kiárusítás Magyarországon. Ehhez a folyamathoz valóban szükség volt némi külföldi tőkére, de egy felelősen gondolkodó államban nem lett volna szabad a technológiailag értékes cégeket elkótyavetyélni. Lengyelország kicsit óvatosabb volt és vigyázott, hogy több nemzeti értéket őrizzen meg és nagyobb hazai irányítással rendelkezzen a gazdaság felett. Ez lényegesen előrelátóbb stratégia volt, mint a magyaroké.

Prof. Dr. Andreas Nölke szerint:

„Egy közép-európai függő gazdaság esetében egy sor fontos döntést német városokban hoznak meg. Van innováció a függő gazdaságokban is, a multik végeznek innovációt és a nekik beszállító nemzeti cégek is. Vannak a hazai cégekben hazai fejlesztések. De ha közelebbről nézzük a multik szervezeteit, akkor láthatjuk, hogy a leginnovatívabb tevékenységek és a legmagasabb innovációs kiadások az anyaországi központban folynak. A legnagyobb értéket ígérő, legígéretesebb tevékenységeket általában otthon tartják, nem viszik Lengyelországba vagy Magyarországra, bár jelenleg ez nem tűnik olyan súlyos problémának. Most is rengeteg érték áramlik a nyugati cégközpontokba például ottani magas fizetések formájában, de engem a hosszú távú tendencia aggaszt jobban. Ha a multi az országot egyfajta összeszerelő egységként használja, akkor nehéz saját hazai bajnokokat, innovatív, külföldiektől ily módon nem függő cégeket felemelni, amelyekkel a döntések a nemzetgazdaságon belülre kerülhetnek.”

A kutató szerint a magas hozzáadott értékű szektorokban és tevékenységekben kellene saját nemzeti márkákat építeni. Könnyű a szupermarketek között, a médiában, a bankszektorban nemzeti cégeket építeni. De a fejlett iparágakban sokkal nehezebb. Magyarországon és a régióban van hazai tőke és vannak hazai tőketulajdonosok. De ezek a hazai tőketulajdonosok sok esetben jelenleg nem a technológiailag legfejlettebb, leginnovatívabb iparágakat irányítják. Nincs ellenőrzésük az export nagy része felett sem. A nemzeti tőke bizonyos szektorokra korlátozódik, mezőgazdaságra, kiskereskedelemre, élelmiszeriparra, médiára, szolgáltatásokra. Erős ipari szektor kell, amely technológiában is képes versenyre kelni a külföldiekkel, az államnak pedig sok pénzt kell befektetni e cégekbe. Magas minőségű munkaerőt kell biztosítania például a hazai cégeknek, ez a második hozzávaló.

A kommunizmusban a felsőoktatás és technológia területére egész sok állami beruházás érkezett, de a kommunizmus bukása óta a felsőoktatásban a technológiafejlesztés területét nem vették elég komolyan a térség kormányai. Magyarországnak erős hazai cégek kellenek, és a pénzügyi szektor feletti ellenőrzés ennek egy nagyon fontos lépése. Ha hazánk nem ellenőrzi a pénzügyi szektort, akkor a hazai cégek nem jutnak hitelekhez, ha növelni szeretnék a kapacitásaikat. A leggyorsabban növekvő gazdaságokban a pénzügyi szektor hazai irányítás alatt áll, ez az iparosítási stratégia alapeleme. Komoly beruházások kellenének még a felsőoktatásba és egyetemekbe, az egyetemeken zajló technológiai fejlesztésekbe

Mariana Mazzucato olasz közgazdász szerint újból vállalkozó államra van szükség, mivel már jelenleg is számos alapvető innovációt nem a magánszektornak, hanem az állami finanszírozású kutatásoknak köszönhetünk. A magánszektor abban jó, hogy az innovációt profitábilissá tegye és termékként elterjessze, de a valódi innováció nem a magánszektorban, hanem sokszor az állami egyetemeken vagy kutatóintézetekben születik meg. A NER sokat emlegetett szitokszó az ellenzéki médiában, de a felzárkózáshoz fontos alapvető szektorokat jelenleg is a külföldi cégek uralják, s ez azt is jelenti, hogy a nemzetgazdaságban keresett profitot ki is viszik az országból.

Prof. Dr. Andreas Nölke így vélekedik erről:

„Az egyik probléma tehát a technológiai függőség, a hosszú távú perspektívák hiánya. Mit csinálunk, ha a multi elviszi a termelést keletre? A másik ügy tényleg az, hogy kié a profit többsége. Ha egy autót nézünk, a profitból a székhely fölözi le a legtöbbet, mert ott zajlik a tervezés, a marketing, a termelés megszervezése. Csak kisebb profitot szerezhet az a hely, ahol az autókat gyártják és ebből kisebb béreket is lehet kifizetni. Ha ez egy stabil világrend, akkor nem igazán engedi a felzárkózást a nyugati bérszintekhez.

A fejlődő gazdaságoknak szükségük lenne némi védelemre kezdetben, hogy kineveljék a nemzeti vállalataikat, ahogy a nyugati országok is tették a korábbi évszázadokban. Néha kereskedelmi védelemre is szükség lenne. Vagy szabad, liberális szellemi tulajdonjogi rendszerre.

Mivel a fejlett országok nem engedik a vámokat és a szellemi tulajdonjogok adásvételét pedig erősen korlátozzák, bizonyos értelemben igyekeznek távol tartani azt a létrát a felzárkózó országoktól. A ma felzárkózó országoknak nem engedik meg azokat a támogató vámokat, amelyekre mondjuk a nyugati országok építettek a múltjukban.

Az USA volt a világ leginkább protekcionista országa évtizedeken át a késő 19. században, de Németország és Japán is extrém módon protekcionista volt. És most ezek az országok nem engedik másoknak, hogy hasonló felzárkózási utat kövessenek.”

A nyugati cégek és a kormányok ráadásul szorosan összefonódva vitték végbe a felzárkózást. Ma egy magyar elemzőnek erről csak annyi jut eszébe, hogy „korrupció”. A NER-t ostorozó ellenzékieket alaposan ki kellene faggatni arról, hogy mi is az ő megoldásuk igazi háttere. A kapitalizmusból a magyar tömegek nem a NER miatt maradtak ki, hanem a rendszerváltoztatás során, annak módja miatt.

A nemzeti tőkések és az állam közti szoros együttműködésre manapság úgy tekintünk, hogy az a korrupció, a járadékvadászat vagy a haveri kapitalizmus melegágya. Ha megvizsgáljuk a kínai és indiai gazdaságokat, akkor azt látjuk, hogy az állam nagyon szorosan együttműködik a helyi cégekkel. Ma azok a leggyorsabban fejlődő gazdaságok, amelyek ezt a mintát követik.

Dél-Korea esetében is látható, hogy egyáltalán nem baj, ha az állam erősen támogatja a hazai cégeket, mert a közös célok elérése érdekében szükség van egy ilyen szövetségesi hálózatra.

Az Orbán-rendszerrel nem az ilyen jellegű összefonódás a baj, hanem az, hogy ebben az esetben az szükséges, hogy a nemzeti tőkések csoportjai között valódi verseny legyen.

Ha egy országban sokféle tulajdoni viszony létezik, akkor a helyi cégek a helyi önkormányzattal összefonódva és szövetkezve versenghetnek egy másik helyi szövetséggel, ahol a magán- és az állami tulajdon mellett a szövetkezeti és régi közbirtokossághoz hasonló közösségi tulajdonformák is jelen vannak. Ha sok ilyen versengő szövetség van és senki sem képes megszerezni az állam feletti központi irányítást, akkor ez a modell a teljes társadalom számára előnyös lehet.

George Borjas harvardi közgazdász szerint a migrációval, az ún. „zöld forradalommmal” a liberálisok csak késleltetni akarják a valódi változásokat. Ezek is az utóvédharcok részei. A közgazdász szerint ki kell mondani, hogy az amerikai bevándorlás a dolgozóktól vette el azt, amit a cégeknek adott oda. 2015-ben 50 milliárd dolláros jövedelmi többlet keletkezett az amerikai gazdaságban az őslakosok számára, ami nem jelentős nagyságrend az amerikai gazdaság méretéhez képest. Ez a többlet abból állt össze, hogy a bevándorlás 516 milliárd dolláros veszteséget okozott a hazai dolgozóknak és 566 milliárdos nyereséget a hazai cégeknek. Valakinek a bércsökkenése valaki másnak a profitja. A lakosság kifizeti a migráció és a technológiaváltás költségeit, miközben a csökkenő bérekkel és a magasabb árakkal a pénzarisztokrácia újabb extra profitra tesz szert.

A Karátson Gábor-kör szerint a magyar közéletben olyan sokat emlegetett harmadik útra van szükség:

„Az egyik oldalon a magánvállalkozások korlátokat nem tűrő szabad versengése hatalmas cégbirodalmak kialakulásához vezetett. Az új pénzarisztokrácia korrumpálta az államot és a nemzetek feletti szervezeteket, amelyek a helyi társadalmakkal fizettetik meg a termelés egyre növekvő természeti, szociális és kulturális költségeit, az úgynevezett externáliákat. A multinacionális üzleti hálózatok megszabadultak a helyi politikai közösségek ellenőrzésétől. Egyidejűleg azonban magát a piacot is felszámolták: a tranzakciók többsége többé nem egymástól független szereplők között zajlik, a vállalkozások száma radikálisan lecsökkent, és méretük, jövedelmük, információs lehetőségeik szélsőséges különbsége illuzórikussá teszi a kapcsolatok piaci jellegét. A világpiac inkább egy megtévesztő metafora, mintsem valóság.

A másik oldalon (minek nevezzelek?) azok a politikai kísérletek, amelyek akár a társadalmi igazságosság, akár a közjó nevében az államot tették mindenhatóvá, önkényuralomhoz vezettek. A bürokratikus központosítás következtében „nemzeti” és „szocialista” oldalon egyaránt csak az elnyomás fokozódott és az igazolhatatlan társadalmi egyenlőtlenségek növekedtek, miközben a hatalmi ágak függetlenségének felszámolása minden esetben romló minőségű kormányzást eredményezett.”

„…mindenekelőtt vissza kell szerezniük a helyi, munkahelyi, szakmai és kulturális közösségek jogát az önrendelkezéshez, hogy maguk dönthessék el, milyen sorsot szánnak utódaiknak. S hogy élni is tudjanak jogaikkal, olyan feltételeket kell kiharcolniuk, amelyek biztosítják az érintettek érdemi részvételét a döntésekben, és szolidáris együttműködésre ösztönöznek. A személytelen kényszerintézmények alternatívája a decentralizáció és az értelmes egyet-nem-értés politikai kultúrájának kialakítása. Azonban nincs tényleges önrendelkezés világgazdasági függőségünk mérséklése nélkül: ehhez pedig ki kell szállnunk a kényszeres növekedés és örömtelen pazarlás mókuskerekéből, hogy javainkkal célszerűen gazdálkodhassunk, és mindenki értelmes munka fejében jusson tisztességes megélhetéshez. Önrendelkezés, decentralizáció, felelős részvétel, emberi léptékű gazdaság – a fennálló viszonyok között ezek a követelések megvalósíthatatlanok.”

Abban mindannyiunknak egyet kell érteni, hogy világgazdaság jelenlegi rendje fenntarthatatlan. A társadalom kettészakadása, az erőforrások felélése, a féktelen pazarlás és az ökológiai katasztrófa következményei csak akkor enyhíthetőek, ha a gazdasági folyamatok ismét a helyi társadalmak ellenőrzése alá kerülnek. Ezeket a közösségeket pedig alkalmassá kell tenni erre a feladatra, ezért újra kell szervezni.

A közelgő választások kapcsán csak annyit jegyeznék meg, hogy a jelenlegi kormánypártok jobban járnának a velük néha kritikus nemzeti közösségek szövetségi hálózatával, mint a nemzeti gondolat privatizációjával, az ellenzék pedig a Karátson Gábor-körben lévő gondolkodókkal, mint a DK, a Momentum, a Jobbik, az MSZP, a Párbeszéd mindent és mindenkit kiszolgáló nímadjaival. Fiataljainknak így talán maradna esélye arra, hogy „bőrülésfüggő álmaik” mellett valódi jövő is jusson.

Források:

2. Vukics Ferenc: A 2022-es választás a liberális kapitalizmus végstádiuma

Friss bejegyzések