Duverger-törvény
A Maurice Duverger francia jogászról és politológusról elnevezett Duverger-törvény (Loi de Duverger) az a feltételezett törvény, amely szerint a relatív többségi választási rendszer kétpártrendszer kialakulásához vezet. Ennek ellentéte az, hogy az arányos képviseleti rendszer a pártok sokaságához vezet[1].
E feltételezések mögött az az elképzelés áll, hogy az egyéni választókerületekben a relatív többségi szavazási rendszerben kevés jelöltnek van reális esélye a megválasztásra. A racionális választópolgár ilyenkor nem az általa személy szerint preferált párt jelöltjére adja a szavazatát, hanem egy másik jelöltre, akinek nagyobb esélye van a sikerre. Így a szavazatok két pártra koncentrálódnak, egy jobboldali és egy baloldali pártra. Ezt a hatást Duverger fogalmazta meg több esszéjében az 1950-es és 1960-as években, és később a szakirodalomban Duverger-törvény néven általánosan elfogadottá vált.
A törvényt azonban azóta széles körben bírálták. Azt állítja, hogy ez a hatás csak akkor érhető el, ha a társadalomban kevés konfliktusvonal van, jellemzően a gazdagok és a szegények (munka és tőke) között. Ez egyrészt egy szociáldemokrata pártnak, másrészt egy konzervatív-liberális pártnak kedvezne. A legtöbb társadalomban azonban vannak más konfliktusvonalak is, például felekezeti, ideológiai vagy kulturális. Az is fontos, hogy a kisebbségek egyes régiókban koncentráltan élnek-e (és ennek következtében választási körzeteket nyerhetnek), vagy szétszóródva az egész országban.
A Duverger-törvény klasszikus példájának az Egyesült Királyságot tekintették, azonban 1974-ben és 2010-ben a Liberális Párt, illetve a Liberális Demokraták a harmadik olyan párt lett, amely többségi parlamenti mandátumot szerzett. A Konzervatív Párt és a Liberális Demokraták 2010 és 2015 közötti koalíciós kormánya ellenpéldaként szolgálhat a feltételezett szabályszerűségre. Hasonlóképpen, Indiában is egyéni választókerületekben szavaznak, ahol számos kis regionális párt jut be a parlamentbe. Az Egyesült Államokban ezzel szemben a törvényt megerősítették, amit részben az intenzív gerrymandering is támogat.
Referenciák
Maurice Duverger: Maurice Duverger: Party Politics and Pressurce Groups. A comparative introduction. Crowell, New York 1972, S. 27–29.
(Lefordítva: Pártpolitika és nyomásgyakorló csoportok. Összehasonlító bevezetés.)
E törvény szerint az arányos képviselet általában egy merev, független és stabil többpártrendszer (bár a szenvedélyes mozgalmak felboríthatják ezt a logikát), míg a first-past-the-post rendszer inkább kettős rendszer, amelyben egymástól független nagy pártok vagy koalíciók váltják egymást.
Számos ország választási valósága inkább érvényteleníti ezt a tézist; a kétpárti és többpárti rendszer közötti különbségtétel inkább az egyes társadalmak társadalmi realitásainak kérdése1. Ilyen például Spanyolország, ahol a 2015-ös választásokig az arányos választási rendszer ellenére két párt volt a Cortesban: a Néppárt és a Spanyol Szocialista Munkáspárt. Indiában is erős többpártrendszer működik a gyűlésben (Lok Sabha), annak ellenére, hogy létezik a first-past-the-post rendszer. Olivier Duhamel francia politológus megjegyzi, hogy a Duverger-törvény "csak egy viszonylag homogén társadalomban és egy meglehetősen centralizált államban érvényes. Ellenkező esetben az országos pártrendszer a regionális alrendszerekkel találja magát versenyben."