Egely györgy
Századunk végén úgy tűnik, hogy néhány helyi konfliktust leszámítva, se meleg-, se hidegháborúkat nem vívunk többé. A kép valójában nem ilyen idilli, mert a hideg- és melegháborúk kárával, emberveszteségével azonos méretű és súlyú háború zajlik, amely azonban kevésbé látható, kevésbé észrevehető, ezért is nevezhetnénk "másodfajú" háborúnak. Három világméretű háború és egy nagyméretű, de "hideg" gazdasági háború után jutottunk arra a szintre, ahol elég világosan kirajzolódnak a másodfajú háború frontjai, céljai, hadviselői, fegyvernemei.
Lapszámunk tördelése közben jutott tudomásunkra, hogy Egely György cikke a Mozgó Világban is megjelent. Ennek ellenére szerkesztőségünk úgy döntött, hogy másodközlésként is közreadjuk az írást. Az eset tanulságaként a legveszélyesebb összesküvésnek az látszik, hogy a tudomány és a tudományellenesség is ugyanazokban a struktúrákban gondolkozik, és sokszor hasonló stílust enged meg magának.
A köztudat ugyan csak két világháborút ismer el, ám a múlt század elején vívott napóleoni háborúk is világméretű háborúnak számítottak: több kontinensen is fegyveres konfliktusok robbantak ki, például Kanadában és Indiában, és jól ismert Napóleon afrikai hadjárata is. Ez az Anglia és Franciaország között vívott számozatlan világháború ugyancsak hosszú ideig tartott, nagy anyagi és emberáldozattal járt, jelentős volt a civilek, a polgári lakosok körében a veszteség, elsősorban az orosz hadjárat során.
Ahogy fejlődött a háborúban alkalmazott technika, egyre több és egyre súlyosabb áldozatot követelt a hadviselés vagy annak következménye a polgári lakosságtól. Bár századunk első világháborúja idején a polgári lakosságot még nézetei vagy származása miatt nem deportálták és nem irtották módszeresen (az örmény-török háborút kivéve), ám közvetett módon ebben a háborúban is igen magas volt a polgári áldozatok száma: a legyengült emberek 1918-19-ben, az úgynevezett spanyolnátha idején millió számra pusztultak el. Kétségtelen, ha nincs a háborús nélkülözés, akkor ez az újabb kb. 8-10 millióra becsült halálozás nem következik be. Közismert, hogy a II. világháborúban a polgári lakosság már közvetlenül is jelentős anyagi és emberveszteséget szenvedett, elsősorban a bombázások, az utcai harcok és deportálások miatt. Századunk végére a technika annyira "tökéletesedett", annyira "javult" a hadviselésben, hogy már többen haltak meg a polgári lakosságból háborúk során, mint a hadviselő katonák közül. (Jó példa erre a vietnami háború.)
A háborúk célja mindig az erőforrások birtoklása, bár gyakran vallási vagy ideológiai okokra hivatkoznak a hadviselők. A háborúban az ellenségtől területeket, embereket, nyersanyagokat kell erővel megszerezni. A hidegháború idején majdnem fegyveres vagy "flottapolitikával" is elérték ezt a célt. Ez a politika is erőforrásokat von el a civil szférától, és emiatt is korábban lehet meghalni. A háborúkban -- s ez a közös bennük -- mindig hamarabb pusztulnak el az emberek, az anyagi és a természeti értékek, mint azt természetes várható élettartamuk lehetővé tenné. Ez jellemző a napjainkban dúló, nagy áldozatokkal járó másodfajú háborúra is.
A másodfajú háború céljai
A másodfajú háború definíciója előtt hadd ismertessünk egy másodfajú jelenséget példaként a fizikából. Az első fajú fázisátmeneteknek vagy halmazállapot-változásoknak egyszerű a meghatározása: amikor egy adott hőmérsékleten megváltozik az anyagok halmazállapota, akkor elsőrendű fázisállapot-változásról vagy fázisátmenetről beszélünk. Ilyen például az olvadás, a párolgás, a forrás. Ezek a fázisátmenetek (amikor energiabevitel hatására mennyiségi és minőségi változások következnek be) nagyon jól láthatók, igen egyszerűen megfigyelhetők, szembeszökők. Példánknál maradva: a mai háborúk, fegyveres konfliktusok is igen szembeszökőek, jól észrevehetőek, sok híradásban szerepelnek, de nagyon sok pénz-, azaz energiaigénnyel.
A másodrendű fázisátmenetek kevésbé láthatóak, külső energiabevitelt nem sokat igényelnek, ám méréssel ugyancsak kimutathatóak, és a gyakorlatban ugyanolyan fontosak, mint az elsőrendűek. Jó példa a másodfajú fázisátmenetre például egyes anyagok ferromágneses tulajdonságainak megváltozása egy kritikus hőmérsékleten. Ezen a kritikus hőmérsékleten (amit Curie-pontnak neveznek) az anyagok ferromágneses vagy ferroelektromos tulajdonságai drasztikusan megváltoznak -- megjelennek vagy eltűnnek --, attól függően, hogy a hőmérséklet nő vagy csökken. Szabad szemmel ezek a változások nem láthatók, útmutatásukhoz külön műszerek, kísérletek szükségesek. A biológiában is találhatunk ilyen másodfajú fázisátmeneteket, például bizonyos növények még az előtt elpusztulnak vagy leállítják életfunkcióikat, mielőtt az első fajú fázisátmenetek, azaz például a fagyás vagy a fehérjekicsapódás bekövetkezne, de egyes fajoknál (pl. teknősöknél) van olyan kritikus hőmérséklet, amelyek felett nőstények, az alatt hímek születnek.
A másodfajú háború is igazi háború, abban az értelemben, hogy erőforrásokért folyik a küzdelem, tehát itt is nagyon nagy a tét és sok a pusztulás. Ám az első fajú háborúval szemben nem fegyveres konfliktus (vagy nyílt, jól látható gazdasági embargó, elszigetelés) zajlik. A másodfajú háborúban az információ, a tudományirányítás és a gazdaság lényeges területeinek birtoklásáért folyik a küzdelem. Célja a minőségi előrelépés, az irányváltás engedélyezése vagy tiltása. Ahhoz, hogy ezt a küzdelmet jobban megérthessük, néhány frontot föl kell sorolni, ahol az átlagember számára alig vagy egyáltalán nem észrevehetően folynak a harcok. A másodfajú háborúnak pontosan az a lényege, hogy a küzdelem nem szembeszökő, ugyanúgy, mint a mágneseknél a másodfajú fázisátmenet.
Három olyan területet, frontot érdemes említeni, ahol igen erős a másodfajú háború, s ahol a tétek nagyok: ez az energetika, a medicina és az anomáliák területe.
Az energiaháború
Életünk (és halálunk) sok vonatkozásban függ a felhasznált energiaforrásoktól. Kevesen tudják, hogy a ma használt energiafajták között is igen komoly verseny zajlik -- gondoljunk csak a kőolaj- és a szénkitermelők harcára (mely az utóbbiak vereségével fejeződött be), de hasonló küzdelem folyik a kőolaj és az atomenergia között is. Mondhatnánk azt, hogy ez pusztán az üzleti életben szokásos konkurenciaharc, s ebben van igazság. A másodfajú háború viszont teljes erővel dúl az energiatermelés egy másik frontján, ami gyakran a szakértők számára sem ismert, csak a változásokat sürgető maroknyi embernek van róla információja. Ez a front félig-meddig sajnos még ma is a legendák területe, igen kevés a pontosan ellenőrizhető, megbízható információ -- de ez minden háború szükségszerű következménye.
Létezik a természetben egy ma már kísérletileg is kimutatható közeg, a fizikai vákuum, amelynek egészen érdekes tulajdonságai vannak. Ha egy lezárt edényből eltávolítjuk az összes anyagot, és az edényt a lehető legalacsonyabb hőmérsékletre hűtjük, úgy gondoljuk, hogy ott már igazán nincs semmi. A technika részéről ez maga a tökéletes vákuum, ám a fizika számára ennek nagyon érdekes és fontos tulajdonságai vannak. Ez a vákuum igen nagy energiasűrűségű elektromágneses sugárzás. Ez nem túlzás -- a számítások azt mutatják[1], hogy egyetlen köbcentiméter térfogatban annyi energia van, amennyit ha anyaggá átalakítanánk, akkor akár több tejútrendszer jöhetne létre. A becslések szerint egy köbcentiméter vákuumnak az energiatartalma kb. 1094 g tömeggel egyenértékű. Vannak, akik ezt az értéket néhány nagyságrenddel alacsonyabbra teszik, ám a lényegen ez sem változtat. Rangos fizikai folyóiratokban évente több száz cikk jelenik meg a vákuum elméleti és kísérleti tulajdonságairól.
Max Planck, a kvantummechanika első úttörője volt,[2] aki a vákuumenergia létét elméletileg megalapozta, de sok más fizikushoz hasonlóan nem a vákuumenergia technikai felhasználásával törődött, inkább az alapvető fizikai tulajdonságait vizsgálta. Kísérletileg először a Philips gyár fizikai kutatóintézetének egykori igazgatója, Hendrik Casimir[3] elmélete nyomán sikerült igazolni a vákuumenergia létét. A róla elnevezett Casimir effektust azóta mások is kimérték, és több mint száz cikk született ebben a témában. Napjainkban Harold Puthoff[4] bizonyította be, hogy ez a vákuumenergia a gyakorlatban is kinyerhető, semmilyen fizikai törvénnyel nem ellenkezik a megcsapolása. Úgy gondolnánk, hogy ez a téma jelentős figyelmet kelt, hiszen a vákuumenergia mindenütt hatalmas mennyiségben állandóan rendelkezésre áll, kifogyhatatlan és környezetszennyezés-mentes energiaforrás. Az elméleti kutatók munkáját azonban inkább csak fanyalgás és csönd fogadja. Történik-e valami a gyakorlati felhasználás terén? Töredékes információk maradtak fenn arról, hogy a századforduló legfontosabb feltalálója -- a szerb származású Nikola Tesla -- építette az első olyan szerkezetet, amely minden valószínűség szerint erre az energiaforrásra alapozta működését.[5] A Tesla-féle autó egy különleges vákuumcsőből nyerte az energiát (elektromos energia formájában), amit aztán egy váltóáramú motor meghajtására használt föl. A prototípust egy Pierce Arrow nevű, a maga idejében ismert luxusautóba építette be. A gyár azonban, amely addig jól prosperált, hirtelen valamilyen okból tönkrement, felszámolták. A cég tulajdonában maradt a Tesla-féle energiakivételi, kicsatolási megoldás. Néhány évvel később egy amerikai feltaláló, Henry Moray[6] épített egy olyan készüléket, amely kb. 15 kW energiát adott le folyamatosan, melegedés nélkül egy közepes méretű fadobozból, amiben szintén különleges vákuumcsövek voltak. Moray készülékét legalább tizenöt éven keresztül fejlesztette, és nagyon sok ember látta, rengeteg tanúsítvány, fénykép maradt fenn működéséről. A helyi elektromos társaság vette meg végül a készüléket, majd összetörték. Utána mindig történt valami, ami megakadályozta, hogy Moray újra megépíthesse, és természetesen a szabadalmi hivatal is elutasította beadványát, mondván, hogy ilyen készülék eleve nem működhet. A 30-as évek fizikusai nem foglalkoztak komolyan a vákuumenergia mibenlétével, tulajdonságaival, amikor pedig valaki előállt egy gyakorlati megoldással -- aminek persze az elméleti hátterét nem tudta kellően tisztázni --, értelemszerűen csalónak kiáltották ki. A szabadalmi hivatalnokok természetesen a fizikára hivatkozva eleve lehetetlenné nyilvánították ezeket a készülékeket, megoldásokat.
Sőt, a "hivatalos" források még a lehetőségét is kizárják az ilyen szerkezetek elkészítésének. Hasonló történetek zajlottak le az osztrák Victor Schaubergerrel[7] és a német Hans Collerrel[8] is. Mára már csak információtöredékek maradtak meg ezen és hasonló berendezésekről, a feltalálók legtöbbször nyomtalanul eltűntek, vagy ha életben maradtak, olyan "pechsorozat" vette kezdetét, amiből soha életükben nem tudtak többé kikeveredni.
Láthatjuk, hogy ezt a háborút a front két oldalán kevés ember vívja, de nagy tétekért folyik. A fő vesztes az átlagpolgár, ugyanúgy, mint az első fajú háborúban -- akinek a sorsáról döntenek ezekben a küzdelmekben. Erről azonban sajnos soha semmit nem tud meg -- ez az információs monopolhelyzet a másodfajú háború egyik jellemzője.
Egy ilyen -- a feltételezések szerint olcsó, szennyezés-mentes és bárki számára hozzáférhető -- energiaforrás természetesen nemcsak a technika, a tudomány, hanem a gazdagság és emiatt a politika térképét is jelentős mértékben átrajzolta volna. Az első fajú háborúk, melyeket főleg erőforrásokért vívtak, jó pár esetben szükségtelenekké váltak volna, és így nemcsak hadiipari ágazatok, hanem hadseregek, tisztek és tábornokok maradtak volna munka és feladat nélkül. Legtöbbet az átlagpolgár nyerhetett volna az ügyön, hiszen nemcsak lakásának fűtése, közlekedése és élelmiszerének ára lett volna olcsóbb, hanem élete is biztonságosabb, egészségesebb lehetett volna a háborúk nélkül. Ám információk hiányában a kisember, az átlagember nem tudhat arról, milyen lényeges dolgoktól esik el, nem szólhat bele a küzdelembe.
Anomáliaként, rendellenességként már a 30-as években felbukkant ilyen jelenség, amit ma már nagy pontossággal ki is tudnak mérni: ha például nagy teljesítményű ultrahangforrással gerjesztik a vizet, akkor piciny buborékokból akár 100 milliárdszor annyi energia jöhet ki, mint amennyit bejuttatnak[9]. Ez ma már többszörösen megerősített mérési eredmény (szonolumineszcencia néven ismerik), és sejthető a nemrég meghalt, Nobel-díjas Julian Schwinger[10] munkássága nyomán, hogy a vákuumenergia megcsapolása, kicsatolása felelős a jelenségért. Mára eljutottunk odáig, hogy néhány helyen szabad foglalkozni a vákuumenergia elvi, elméleti és gyakorlatban nem használható tulajdonságaival, de a technikailag is hasznosítható kutatási irányvonalak kizárólag magán-erőfeszítések következtében jönnek létre. Ezekkel csak az a probléma, hogy a feltalálók -- ha sok küzdelem után megkapják is a szabadalmukat -- nyomtalanul eltűnnek, és a know-how hiányában nem lehet megépíteni a berendezéseket. Erre a sorsra jutott például William Hyde[11], akinek nemrég megadott szabadalma és ismerőseinek tanúsága szerint szerkezetének kb. 1000 százalékos hatásfoka volt, ám mind ő, mind a szerkezete eltűnt.
Folyt.köv.