Támpontok a magyar rendszerváltás előkészítéséhez
A politikai rendszerváltás a politikai rendszer és szükség esetén a társadalmi és gazdasági rend alapvető megváltoztatásának folyamata.
A politikatudományi transzformációkutatás az államok és társadalmak változásainak folyamataival foglalkozik, mind a demokratizálódás, mind a de-demokratizálódás vagy a depolitizálódás irányába.
A diktatúrákból a demokráciákba való átmenet (demokratizálódás) során különös figyelmet fordítanak a "demokratizálódás harmadik hullámának" országaira, azaz azokra az országokra, amelyek 1974 után rendszerváltáson mentek keresztül a demokrácia irányába:
a dél-európai jobboldali diktatúrák (Portugália, Spanyolország, Görögország);
Kelet- és Délkelet-Ázsia kapitalista autokráciái (Fülöp-szigetek, Tajvan, Dél-Korea);
a kelet-közép-, délkelet- és kelet-európai kommunista államok (Magyarország, Lengyelország, Oroszország), amelyeket posztkommunista rendszerváltozásnak (vagy átmenetnek) neveznek;
a közép- és dél-amerikai diktatórikus katonai rezsimek.
Az átmenet során a következő alkategóriákat kell megkülönböztetni:
Kormányváltás
Rendszerváltás
A rendszer átalakítása
Rendszercsere
Átmenet
A politikai rendszer átalakulása a következő szakaszokra osztható:
A régi rendszer megkülönböztetése, leválasztása
A régi rendszer vége
Az új rendszer intézményesítése
Az új rendszer redifferenciálása (újra-megkülönböztetése) és konszolidálása
Az átalakulás elméletei
Talcott Parsons rendszerelmélete szerint a hagyományos társadalmak társadalmi alrendszereik differenciálódása révén fejlődnek modern társadalmakká: Gazdaság, politikai rendszer, közösség és kultúra. Eközben kialakulnak az evolúciós univerzumok, mint például a bürokrácia, a piacszervezés, a jogrendszer, a demokratikus egyesülés, a szabad választások. Ezen evolúciós univerzálék bármelyikének hiánya a rendszer legitimitásának aláásásához vezet. Ha a társadalomból származó legitimációs kínálat hiánya egybeesik a társadalom differenciálódásának akadályozásával (például a kommunista rendi igények révén), ez az autokratikus rendszer összeomlásához vezet.
Seymour Martin Lipset modernizációs elmélete szerint a demokrácia kialakulása a jóléti középosztály kialakulásához kötődik. Lipsetnek sikerült empirikusan bizonyítania a bruttó hazai termék és a demokratizálódás mértéke közötti összefüggést. Ennek során a következő oksági láncot alakította ki: gazdasági fejlődés → emelkedő oktatási szint → racionális és toleráns attitűdök és viselkedés kialakulása a polgárok körében → a középosztály demokratizálódása → a politikában részt venni akaró és igénylő civil egyesületek megjelenése. Ezzel szemben Lipset szerint a pozitív gazdasági fejlődés az autokratikus rendszer átalakulásához vezet.
Tatu Vanhanen hatalmi szóráselmélete szerint egy autokratikus rendszer átalakulása az erőforrások újraelosztásától függ. Minél szélesebb a hatalmi erőforrások szétszóródása egy társadalomban, annál nagyobb a demokratizáltsági fok, mert egyetlen csoport sem lenne képes kiszorítani a versenytársakat és fenntartani a hegemóniát. A demokrácia itt az elitek és az alapvető társadalmi kompromisszumot kötő csoportok közötti racionális kompromisszumként jelenik meg. Vanhannen az erőforrások eloszlását egy társadalomban a hatalmi erőforrások indexével méri, amely gazdasági, kognitív és foglalkozási erőforrásokból áll. A hatalmi szóródáselmélet a modernizációs elmélet kiterjesztése.
Az aktorelmélet a rendszer mikroszintjén kezdődik, és a meghatározó szereplők cselekvéseit, megismerését és stratégiáit vizsgálja. Ebben az összefüggésben a tömegek részvétele, valamint a politikai intézmények vagy a nemzetközi hatások alárendelt szerepet játszanak; ezek alkotják a szereplők cselekvési folyosóját.
A leíró-empirikus szereplőelmélet olyan szereplő-konstellációkat elemez, amelyek feltételes tételekben foglalhatók össze: Az átmenet akkor következik be, amikor:
amikor a régi rezsim keményvonalasai és puhányai megosztottak.
amikor a megkezdett átalakulást a nyilvánosság érzékeli, és ellenzék alakul ki
amikor az ellenzék és a softlinerek összefognak, hogy koalíciót alkossanak az új rendszer mellett.
amikor a régi rendszer autoriter elitje és a puhányabb ellenzék politikai paktumot köt az intézményesítés érdekében.
A racionális választás elmélete szerint az átalakulás a racionálisan cselekvő szereplők eredménye. Ezek azonban téves elképzeléseknek vannak kitéve a saját energiafenntartási vagy energia-hozzáférési lehetőségeikről. A racionális választás elmélete kétségbe vonja az átalakulás sikerét, ha a régi rendszer meghatározó szereplői nem abban a tévhitben élnek, hogy az átalakulás felülről irányítható projekt, amely bármikor leállítható, ha a szereplők érdekei veszélybe kerülnek. A racionális választáselmélet előnye az átalakulás sikerének kiszámíthatóságában rejlik, még változó szereplői konstellációk esetén is.
Az átalakulás okai
A gazdasági eredménytelenség miatti legitimációs válság
A totalitárius rendszerek legitimitása gyakran közvetlenül kapcsolódik a gazdasági helyzethez. Ha a gazdasági rendszer továbbra sem hatékony, a rendszer legitimációs válságba kerülhet, ami az átalakulás okozója lehet. Példa: sikertelen gazdasági modernizáció Peresztrojka, NDK.
Legitimációs válság a gazdasági hatékonyság miatt
A modernizációs elmélet szerint a gazdasági növekedés megváltoztatja a társadalom társadalmi szerkezetét: a mezőgazdasági ágazat hanyatlása és a szolgáltatási ágazat növekedése a nagybirtokosok befolyásának csökkenését és a gazdag, művelt polgárság befolyásának növekedését eredményezi. Ez utóbbi a politikai döntéshozatali és akaratformálási folyamatban való részvételi jogokat szorgalmazza, és az átalakulás elindításának alapvető tényezője.
Jogosultsági válság a kulcsfontosságú események miatt
Olyan kulcsfontosságú események, mint egy diktátor halála vagy politikai botrányok a legitimitás elvesztéséhez vezethetnek. A korrupció és az emberi jogok megsértése is vezethet a tiltakozó mozgalmak növekedéséhez, amelyek nyomást gyakorolnak a rendszer átalakítására. Ilyen például Sztálin halála vagy az ukrajnai kazettás magnókazetta-botrány, amely Leonyid Kucsma korszakának végét jelentette.
Háborús vereség
Egy ország katonai veresége vagy kapitulációja gyakori oka az átalakulásnak. Különbséget teszünk aszerint, hogy az átalakulást a megszálló hatalom kezdeményezte-e (például Németország 1945, Japán 1945), vagy a megszálló hatalom veresége okozza a megszállt ország átalakulását (például Hollandia vagy Norvégia a német megszállás összeomlása után a második világháború alatt).
A külső támogatás elvesztése
Ha a politikai rendszerek egy külső szereplő támogatásától függenek, a támogatás megszüntetése átalakuláshoz vezet. Például a brezsnyevi doktrína Gorbacsov általi eltörlése jelentős hatással volt a balti államok elszakadására és átalakulására. Hasonlóképpen, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság is nyomás alá kerülhet, hogy átalakuljon, ha Kína gazdasági és politikai támogatása megszűnik.
Dominó-effektus
A szocialista Kelet-Európa regionális hullámokban történő egyidejű összeomlása a dominóelmélet kialakulásához vezetett. Ugyanakkor a háború utáni időszakban a kommunista rendszerek gyors átalakulása is példaértékű. (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, Vietnam stb.)
Társadalmi-ökológiai átalakulás
Tiltakozások, tudományos viták[3], kiáltványok[4], sajtóinterjúk[5] és tüntetések a "2008-as pénzügyi válsághoz vezető, a pénzügyi piac által vezérelt politika ellen",[6] körülbelül 2008 óta azt mutatják: "Van egy szolidaritási áramlat, amely kiáll a valódi demokrácia és a társadalom szociális-ökológiai átalakítása mellett." Klaus Dörre szerint meg kell jegyezni, hogy a két aggodalom elválaszthatatlan egymástól: "A foglalkoztatásért és a bérigazságosságért folytatott küzdelmek már nem folytathatók sikeresen anélkül, hogy ne helyeznénk őket az ökológiai társadalmi konfliktus tengelyére is. Ezzel szemben azonban igaz, hogy az ökológiai fenntarthatóság nem valósulhat meg társadalmi fenntarthatóság nélkül."
Az átalakulás formái
Fokozatos-evolúciós
Az átalakulás evolúciós folyamatként is végbemehet. Ez különösen igaz volt a demokratizálódás első hullámára, amelyben például a választójog és az állampolgárok egyéb részvételi jogai inkább fokozatosan, mint forradalmian fejlődtek.
Alulról kikényszerített átalakulás
Amikor a lakosság széles tömegeinek tiltakozását az uralkodó rezsim nem tudja megszüntetni, az eredmény általában a régi elit teljes, gyakran erőszakos eltávolítása a hatalomból.
A régi elitek által irányított átalakulás
Amikor a régi elit kezdeményezi az átalakulást, gyakran képesek politikai hatalmukat átvinni az új rendszerbe. Példa: Weimari Köztársaság 1918, peresztrojka, Dél-Afrika 1990.
Tárgyalásos rendszerváltás
Ha patthelyzet alakul ki a rezsim elitje és a rezsim ellenzéke között, akkor a politikai uralom új formájáról lehet tárgyalni. Ennek előfeltétele, hogy minden érintett szereplő racionálisan cselekedjen. Példa: Lengyelország 1988.
A rezsim összeomlása
A rendszerek összeomlását általában külső tényezők, például katonai vereségek okozzák. Ha a folyamat során nem alakul ki olyan új elit, amely képes lenne átalakítani vagy stabilizálni a régi rendszert, akkor teljes összeomlás következik be. Példák: NDK 1989, Szovjetunió 1991
Államok újraalapítása
Ha a szövetségi államok vagy birodalmak a rendszer összeomlása után önálló államalakulatokra bomlanak, új államalakulatok alakulhatnak ki. Ilyen például a Szovjetunió felbomlása utáni új alapítások: Fehéroroszország, Ukrajna és a közép-ázsiai államok.
Átalakítási stratégiák
Neoklasszikus megközelítés
A neoklasszikus megközelítés a Bretton Woods-i intézmények átalakulási elméleteire támaszkodik, amelyek az 1980-as évek végén alakultak ki, és a dél-amerikai rendszerek átalakulásának tapasztalatain alapulnak. A Bretton Woods-i intézmények (az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma, az IMF, a Világbank) ezeket a tapasztalatokat közös bölcsességként a Washingtoni Konszenzusban fogalmazták meg, amely az alábbi globális pontokat határozza meg átalakulási stratégiaként:
Makrogazdasági stabilizáció
Privatizáció
Stabilizálás
A washingtoni konszenzus részletes stratégiája a következő 10 pontot tartalmazza:
Költségvetési fegyelem
A kiadások visszafogása a politikai szektorban, a kiadások bővítése a gazdaság jövedelmező ágazataiban.
Az adóalap bővítése
Pénzügyi liberalizáció
Az árfolyam biztosítása
A kereskedelmi korlátozások megszüntetése
Közvetlen külföldi befektetések (FDI)
Az állami tulajdonú vállalatok privatizációja
Dereguláció, különösen a vállalatalapításra és a versenyre vonatkozó korlátozások megszüntetése
A tulajdonjog intézményesítése
A washingtoni konszenzus végrehajtására két stratégia létezik: a sokkterápia és a fokozatosság. A sokkterápia az átalakulás korai szakaszában a társadalmi rendszer és a gazdasági rendszer valamennyi alrendszere egyidejű átalakítását végzi. A sokkterápia hívei szerint a régi rendszer kommunista, tekintélyelvű és bürokratikus struktúráit csak hirtelen és egyszerre lehet felbomlasztani, különben ismét a régi rendszer restaurációja következik be. A fokozatosság a gazdasági és társadalmi szféra fokozatos és hosszú távú átalakítását támogatja. Azt állítja, hogy a gazdasági átalakulás egyes részei kölcsönösen függenek egymástól. Például egy monopólium privatizációja fejlett piaci verseny nélkül csak az állami monopólium magánmonopóliummal való felváltásához vezet. Sundhausen: "A sokk működik, a terápia nem."
A washingtoni konszenzus végrehajtása az IMF-hitelezés feltétele (kikötése). A washingtoni konszenzus nagyrészt a volt szovjet köztársaságok átmeneti időszakában valósult meg. A washingtoni konszenzus mint átalakítási stratégia sikere ellentmondásos.
A neoklasszikus megközelítés kritikája
A neoklasszikus megközelítéssel, és különösen a washingtoni konszenzussal szembeni kritika elsősorban azt kifogásolja, hogy az átalakulás gazdasági aspektusára összpontosít, ahelyett, hogy a politikai és társadalmi átalakulásra kínálna megoldásokat:
A washingtoni konszenzus a piacgazdasági országok reformjára van szabva, ezért nem lehet átalakítási stratégia a kommunista rendszerek számára.
A washingtoni konszenzus az 1980-as évek latin-amerikai tapasztalatain alapul, ezért nem alkalmazható más kulturális csoportokra.
A neoklasszikus megközelítés figyelmen kívül hagyja a gazdasági és politikai intézményfejlesztést.
A liberalizáció és a privatizáció önmagában nem képes létrehozni a szabályozásukhoz szükséges intézményeket.
A kelet-európai posztkommunista államokban 1991 után az állami szabályozói befolyás deregulációjával megvalósult végrehajtás a verseny túlburjánzásához vezetett, ami vagyoni egyenlőtlenségeket és a lakosság elszegényedését okozta.
Forras: wikipedia
Összeallitotta:
Dr. Ing. Sebestyen T. Istvan
Zürich, 2021 Napisten hava 15.
Comments