Az eurázsiai politika dinamikus mintája
A politikai tevékenységek általános mintáját az eurázsiai kontinensen Mackinder abban a nyomásban határozta meg, amelyet a magterületben élő nomád népek fejtettek ki a peremterület államaival szemben. Amikor a központi alföld füves területein barangoló nomádokat felváltotta az orosz állam szervezett hatalma, megmaradt ugyanez a minta. A birodalom a tengerhez való kijutás lehetőségét kereste, s útját a XIX. században a brit tengeri hatalom állta el, amely addigra elfoglalta Eurázsia partvidékét. A Brit Birodalom pozícióját az eurázsiai szárazföldi masszívum tengeri körülzárásával biztosította, s haditengerészeti fölényét az azt körülvevő tengeri útvonalon keresztül tartotta fenn. Ezt a pozíciót fenyegethette volna a kontinens part menti övezetében megjelenő új, konkurens tengeri hatalom, vagy az orosz szárazföldi hatalom tengerhez való kijutása.
Mackinder annyira meg volt győződve arról, hogy bármely európai konfliktus csakis a szárazföldi és a tengeri hatalom ellentéte mentén alakulhat ki, hogy 1919-ben kijelentette: az éppen befejezett háború valódi jellege nem volt látható, amíg Oroszország vereséget nem szenvedett. Ez esetben úgy kellett volna néznünk a háborút, mint a brit tengeri hatalom harcát a központi térséget uraló szárazföldi hatalommal szemben. Ez az értelmezés azonban egy kissé igazságtalannak tűnik a Franciaország által képviselt szárazföldi hatalommal szemben, és különös dolog figyelmen kívül hagyni a hároméves orosz ellenállást a keleti fronton.
Mindazonáltal, mint minden jó geopolitikai elemzés, a Mackinder-féle elemzés is az erők j konstellációjának egy olyan képét mutatta, amely egy bizonyos időben létezett, s egy bizonyos j vonatkoztatási rendszeren belül volt értelmezhető. E kép 1904-ben alakult ki, az angol-orosz] egyezmény 1907-es megkötése előtt, s nagymértékben befolyásolta az előző, Oroszország és J Nagy-Britannia közti konfliktusokkal terhelt évszázad. Amikor 1919-ben a Democratic Ideals j and Reality (Demokratikus ideálok és a valóság) című könyve megjelent, az orosz szárazföldi J és a brit tengeri hatalom közti nyilvánvaló történelmi ellentét koncepciója ismét hangsúlyt ka-1 pott. E történetfilozófia általános alkalmazásának a hamissága belátható, amint felismerjük,! hogy a szóban forgó két állam közötti ellentét valójában sohasem volt elkerülhetetlen. A XIX. l és XX. század három világméretű háborúja, a Napóleoni háborúk, az I. világháború és a II. vi- j lágháború során a Brit és az Orosz Birodalom együtt állt csatasorba a peremterület beavatkozó J hatalmaival szemben, amelyeket Napóleon, II. Vilmos, illetve Hitler vezetett.
Más szóval, a szárazföldi és a tengeri hatalom között soha nem létezett minden továbbil nélküli ellentét. A történelmi szövetségek mindig is a következőképpen álltak fel: a peremte-l rület néhány tagja és Nagy-Britannia a peremterület más tagjaival szövetkező Oroszországgal! szemben, vagy Nagy-Britannia és Oroszország együtt egy uralkodó peremterületi hatalommal] szemben. Téves Mackindernek az a tétele, miszerint „Aki uralkodik Kelet-Európán, kormá-j
2. ábra Németország és Japán maximális expanziója. 1914-1921.
nyozza a magterületet; aki uralkodik a magterületen, kormányozza a világszigetet; aki uralkodik a világszigeten, kormányozza a világot”. Ha már az Óvilág hatalmi politikáját mindenképpen egy jelmondatba akarjuk sűríteni, akkor annak a következőképpen kell hangoznia: „Aki uralkodik a peremterületen, kormányozza Eurázsiát; aki kormányozza Eurázsiát, uralkodik a világ sorsa fölött”. Harminc éven belül az Egyesült Államok már kétszer bocsátkozott háborúba, s biztonságunkat mindkét esetben az a lehetőség fenyegette, hogy az eurázsiai masszívum peremterületét egyetlen hatalom hajtja majd uralma alá. 1917 végére a németeknek az oroszokkal szemben Keleten aratott sikerei, amelyek az 1918. március 3-i Breszt-Litovszk-i Szerződésben csúcsosodtak ki, valószínűsítették, hogy a német felsőbbségi igény az Atlanti-óceán part menti térségében sikeres lehet (12. ábra). Ugyanebben az időben Japán, habár látszólag Nagy-Britannia és az Egyesült Államok szövetségese volt, megpróbálta uralma alá vonni a Távol-Keletet: 1915 januárjában azzal kezdte hadjáratát, hogy rákényszerítené Kínára a 21 követelést. Később, 1918-ban a Szövetségesekkel részt vett Szibéria lerohanásában, ahol szintén saját érdekeit akarta erőteljesen érvényesíteni. Ha ezzel senki nem szállt volna szembe, a háború során talán az egész ázsiai peremvidék uralmát megszerezte volna. Az 1921-22-es washingtoni konferencia elérte számunkra, hogy Japán visszavonja a 21 követelés szélsőséges tételeit, valamint hogy kivonuljon Szibériából és Santungból. Ha a Versailles-i Szerződés helyett a washingtoni szerződéseket tekintjük az I. világháború lezárásának, láthatjuk, hogy megnyervén e hatalmi küzdelmet, ellenfeleinket viszonylag szűk területre szorítottuk vissza (13. ábra). Ők azonban nem sokáig vártak a peremterület és óriási hatalmi potenciálja bekebelezésére irányuló terjeszkedési politikájuk újrakezdésével. AII. világháború e törekvés folytatását jelenti, amelyet igazából a japánok kezdtek el 1931-ben, és a németek 1936-ban. Ezúttal, legnagyobb kiterjedésük idején a németek közvetve elérték Dakart, Japán
3. ábra Az I. világháború vége
4. ábra Németország és Japán maximális expanziója. 1931-1942.
pedig kiterjesztette uralmát egészen az Új-Guinea és Ausztrália között fekvő Torres-szorosig (14. ábra). A II. világháború menete minden kétséget eloszlatva aláhúzta Európa hatalmi egyensúlyának a világbéke és a jólét biztosításában betöltött jelentős szerepét. Mackinder magterület-elméletének legutóbbi kifejtése elismerte a peremterület kiemelkedő jelentőségét, valamint a britorosz-amerikai együttműködés szükségességét az e térségbeli német terjeszkedés megakadályozásának érdekében. Némileg módosította elképzelését azzal, hogy a magterület határát a Jenyiszej-folyóhoz helyezte át és csökkentette a közép-szibériai füves térségre fektetett hangsúlyt. A szovjet hatalom fókuszpontja így oda került, ahová valódi földrajzi koncentrációja helyezi, az Uraltól nyugatra, így a magterület kevésbé fontossá válik, mint a peremterület, és a brit, az orosz és az amerikai szárazföldi és tengeri hatalom együttese fogja uralni az európai part menti övezetet – s ezáltal a világ alapvető hatalmi viszonyait is. Fordította: Pusztai Anikó Emese
Jegyzetek: * „The Political Map of Eurasia.” ín: The Geography of the Peace. [1944] Ed. by Helen R. Nicholl. Archon Books, J 1969, 35-44.
10 H. J. Mackinder, „The Round World and the Winning of the Peace”. ín: Foreign Affairs, Vol. 21. (1943 július), 595-605. Lásd e kötetben: Saul Bemard Cohen, „Mackinder második világháborús világa”, 75., 65
Vége a sorozatnak
Comments