A kétkamarás parlamenti rendszer eltorzult változatával -listán a parlamentbe kerülő személyek- találkozhatunk a 3. köztársaság önmagát megbuktató rendszerében, és számtalan politikus, illetve néhány párt gondolatai által felvázolva, de többnyire hibásan értelmezve. Többnyire már az alapelvet is rosszul értelmezik, a funkcionalitását, pedig egyáltalán nem látják helyesen.
A modern kétkamarás parlament legfőbb célja és feladata, hogy az általános, és területileg megválasztott képviselőkön kívül -alsóház- legyen egy szakmai, társadalmi szempontból megválasztott szakértői képviselet -felsőház. A cél tehát nem az, hogy még több embert mentsünk a döntéshozás közelébe és ültessünk az adófizetők nyakára, hanem az, hogy a törvénykezés szakmailag, társadalmilag megalapozott, lényeges kérdéseket érintő, és hatékony legyen.
A kétkamarás parlament működése feleslegessé teszi a kormányzat szakértői bázisának költséges fenntartását, de magát a kormányzatot is, mivel a felsőházból kiválasztott szakértői képviselőkből a szavazók által megválasztott kormányzó maga választhatja ki a minisztériumok, a tárcák élére kerülő vezetőket.
A kétkamarás parlamentben tehát az alulról megfogalmazódó törvényalkotási igényeket a szakértők dolgozzák ki, adják elő, és fogadják el, majd az alsóházi képviselők is megvitatják, ha szükséges, választóikkal egyeztetik, és megszavazzák, vagy elutasítják, vagy további átdolgozásra visszadobják.
Ennek a rendszernek alapfeltétele viszont a társadalmi kontroll, a mentelmi jog korlátozása, és a képviselők választók általi visszahívhatósága. A törvények megszavazása ugyanis névvel, nyílt szavazással, a törvényt javaslók és kidolgozók neveinek közzétételével jár, tehát a törvényalkotók személyes felelősséget vállalnak munkájukért.
A felső ház összetétele a fentiek tükrében a következő:
-szakmák,
-korcsoportok,
-történelmi egyházak,
-történelmi és a befogadó országgal bizonyíthatóan szövetséget kötött nemzetiségek,
-közérdekű és a legnagyobb létszámú civil szervezetek.
