Gene Sharp számos egyetem oktatójaként és az
Albert Einstein Intézet munkatársaként már év-
tizedek óta vizsgálja az erőszakmentes konflik-
tuskezelés és a diktatúrák lerombolásának lehe-
tőségeit. Munkáit számos nyelvre lefordították,
közöttük az elmúlt évek legnagyobb diktatúra-
ellenes konfliktusaiban részt vevő népek nyelvei-
re is. Műve az A. Einstein Intézet gondozásában
jelent meg. Az Intézet küldetése az erőszakmen-
tes konfliktuskezelés elméletének és gyakorla-
715
tának terjesztése világszerte, kutatásokkal, az
eredmények közkinccsé tételével és a konflik-
tusban élő csoportokkal való kapcsolattartással.
A könyv ennek megfelelően, miközben elméle-
ti alapossággal járja körül a témát, kifejezetten
gyakorlati tanácsokkal kíván szolgálni az elnyo-
mottak számára az erőszakmentes cselekvésről,
arról, hogy hogyan lehet megelőzni diktatúrák
kialakulását, illetve lerombolni azokat.
A szerző nagyon határozottan kijelöli előfel-
tételezett értékeit. A diktatúrákat egynek tekinti
a halállal és a destrukcióval. Ezzel együtt a szer-
ző határozott véleménye szerint a diktatúrák, ha
komoly munka és áldozatok árán is, de bizton
megelőzhetőek illetve megdönthetőek a bennük
élők életének feláldozása nélkül is. A mű volta-
képpeni témája az, hogy a legkevesebb élet felál-
dozása és szenvedés mellett mi a leghatékonyabb
módja a diktatúrák lerombolásának.
A könyv tehát a terepen is használható; „egy-
szerű” olvasóin túl felelős, az erőszakot elutasí-
tó, népüket diktatúrából demokráciába vezetni
kívánó szabadságharcosokat lát el a gyakorlat-
ban már hasznosnak, illetve az átlagosnál hasz-
nosabbnak bizonyult eszközökkel és tanácsok-
kal, amelyek segítségével hatékonyan lehet elő-
segíteni a diktatúra bukását, a demokrácia ki-
épülését és ugyanakkor megakadályozni, hogy
a diktatúra helyébe új diktatúra épülhessen ki.
Jellemző, hogy a magyar nyelvben igazából szó
sincsen azokra az emberekre, akiket a mű meg-
céloz. A felszabadító szónak kellemetlen csen-
gése van, a forradalmár vagy szabadságharcos
szó pedig valamiféle harcosan lobogó tartalmat
hordoz, szemben a mű a hagyományos értelem-
ben vett harcot elvi és praktikus okokból is el-
utasító álláspontjával.
A szerző egyik alapélménye, hogy a dikta-
túrák, ha eltökélt és aktív emberekkel kerül-
nek szembe, szinte törvényszerűen összeom-
lanak. Ugyanakkor a hosszú idők óta dikta-
túrában élőkbe már belenevelték a diktatúrát.
Hiányoznak a társadalomnak a hatalomtól füg-
getlen vallási szociális, politikai és gazdasági
intézményei, az atomizálódott emberek itt nem
bíznak egymásban és nem tudnak együtt küzde-
ni a szabadságért. Majdnem ugyanez a helyzet
a frissen megszűnt diktatúrákban, ahol a gyors
változások hoznak létre anomikus állapotot, rá-
adásul eközben pártok, egyének és más aktorok
fenekednek hatalomért. Mindkét esetben egy716
szemle
gyenge, ellenállóképtelen, önbizalom nélküli
közösség jön létre, ahol az emberek félnek, szen-
vednek és reménytelenek. A cél pedig az, hogy a
félelem és a szófogadás szokása megtörjön, ami
a szerző véleménye szerint elvezet a diktatúra
leomlásához.
A szerző kimerítően járja körül a megoldás-
keresés egyes lehetőségeit, amelyeket egyes
közösségek célravezetőnek tarthatnak. Talán
nem meglepő megállapítás, de a szerző rész-
letesebben megmagyarázza, hogy a konszen-
zusos eszközök diktatúrákban nem vezetnek
eredményre, tekintve, hogy a diktátorok nem
hallgatnak a közvéleményre és nem tartják be a
jogszabályokat. Ezért sokan az erőszakos meg-
oldásokat részesítenék előnyben, amit az is elő-
segít, hogy a diktatúra rémtettei bosszúért ki-
áltanak. Azonban az erőszak alkalmazása során
a sok szenvedés mellé ritkán társul a győzelem;
a diktátort azon a pályán támadják, ahol a leg-
erősebb, és a válaszcsapások brutalitása tovább
apasztja a reményt a lakosságban. Probléma az
is, hogy ha a fegyveres harc mégis győzne, gyak-
ran a korábbi diktátornál is rosszabb diktatúrát
segít hatalomra, miközben a civil társadalom, a
civil intézmények tovább gyengülnek. A szerző
megvizsgálja az államcsíny, a külföldi beavat-
kozás és a választások lehetőségeit is, amelyek a
nem kellő civil kurázsival rendelkező társadal-
makban tűnhetnek jó megoldásnak. Felhívja a
figyelmet arra, hogy ezek az eszközök ugyan
mind rendelkezésre állnak és lehetséges, hogy
hasznosak is, de általában csak látszatmegoldást
nyújtanak. Megállapítható, hogy a lényeg, a tár-
sadalom működési mechanizmusai és a társadal-
mi kontroll egyik esetben sem változnak meg a
kellő mértékben és irányba. A külföldi beavat-
kozással külön baj, hogy általában nem jön, il-
letve, ha mégis, akkor a legritkább esetben es-
nek egybe a beavatkozó érdekei a demokráciát
kívánó társadalom igényeivel. A diktatúrák a
szerző szerint belső okokból léteznek, ezért a
külföldi segítség nem képes megoldani a prob-
lémát – ettől függetlenül természetesen a kül-
földi nyomásgyakorlás, embargó igen hasznos
lehet. Elvben lehetőség van arra is, hogy komp-
romisszumok révén kerüljön sor az emberek éle-
tének javítására. A szerző figyelmeztet a diktá-
torokkal folytatott tárgyalások, illetve a velük
kötött kompromisszumok veszélyeire; felhívja
a figyelmet arra, hogy végső soron azt kelle-
�
ne elérni, hogy diktátor fokozatosan mondjon
le hatalmáról. Kompromisszumokra egy dik-
tátor azonban csak akkor hajlandó, ha hatalma
gyengül; hatalma újbóli erősödésével könnyen
felrúgja az addigi megállapodásokat, ami a de-
mokraták számára azonnali retorziókat jelent. A
szerző szerint tehát rideg tény, hogy az erőszak-
mentes ellenállás az egyedüli megoldás.
Mivel a diktatúrák belső okokra vezethetőek
vissza, egyértelmű, hogy a változásnak is belső
tényezőkön kell alapulnia. A szerző véleménye
szerint a diktatúrák megdöntésének alapfelté-
tele a társadalom tagjai önbecsülésének meg-
teremtése, a független társadalmi intézmények
létrejötte, amelyeken azután a belső ellenállás
szárba szökkenhet. Ezek a tényezők szükséges
és egyben elégséges feltételek a diktatúra meg-
döntéséhez – a felszabadulás esélye egyenlő az
emberek önfelszabadító képességével.
Nyilvánvaló igazság, hogy a diktátorok nin-
csenek meg erőforrások nélkül, amit végső so-
ron a nép engedelmessége biztosít. A diktatú-
rák semmitől sem riadnak vissza, hogy engedel-
meskedésre szorítsák alattvalóikat. De ezen túl
szükséges még az is, hogy az emberek legaláb-
bis egy jelentős része belső késztetésnek enged-
ve idomuljon a hatalom elvárásaihoz, hiszen le-
hetetlen folyamatosan és mindenkivel szemben
erőszakkal teremteni meg az engedelmeskedést.
Az erőforrások diktátor alá rendelésének az ön-
kéntessége az az alap, amin a diktatúra felépül;
a közvélekedéssel ellentétben tehát a diktatúra
van legjobban rászorulva a népre. A feladat ezért
az engedelmeskedés megtörése, ami révén a dik-
tatúra összeomlik.
Ehhez azonban meg kell találni a diktatúra
gyenge pontjait. A szerző számos olyan pontot
sorol fel, amelyek nemcsak diktatúrák, de iga-
zából bármilyen tartósabb berendezkedés ese-
tén fennállhatnak és egyben kihasználhatók: a
belső feszültségektől a statikusságig, a ideologi-
kus megkerülhetetlenségek merevítő hatásától
a vezérből való kiábrándulásig.
A direkt politikai eszközök, illetve a fegyveres
konfliktus kézenfekvő megoldása a diktatúrák-
kal szemben nem válik be. Ezzel szemben a pol-
gári engedetlenség, az erőszakmentes stratégia
a szerző véleménye szerint komoly és bonyolult,
de eredményekkel kecsegtető eszközt jelent, ami
ellen a diktátoroknak nincs meg az ellenszerük.
Továbbmenve, ezek az eszközök egyben a későb-�
szemle
bi demokratizálódás alapjául is szolgálhatnak a
demokratikus értékek kifejlődésének elősegíté-
sével. Az erőszakmentes ellenállás során sokféle
eszközt kell gyorsan és folyamatosan, illetve a
körülményekhez igazítva alkalmazni. A konk-
rét eszközök a szimbolikus aktusok (mint az éh-
ségsztrájk), a „nem-együttműködések” (a foga-
lom tágabb, mint a polgári engedetlenség, ide
tartozik minden szabotázs-jellegű cselekmény
vagy mulasztás) és az erőszakmentes beavatko-
zások (ilyen például egy árnyékkormány felál-
lítása). Puszta felsorolásuk oldalakat tölt meg a
függelékben: az éhségsztrájktól a bojkotton át a
tüntetésig a szerző összesen 198 darabot külön-
böztet meg. Ezek az eszközök lehetnek gazdasá-
giak vagy politikaiak, illetve extrémebbek vagy
a mindennapokba is beilleszthetőek.
Az eszközök nég yféle úton hathatnak.
Bekövetkezhet a konverzió, azaz mikor a diktá-
tor, illetve apparátusa belátja, hogy téved – ez a
szerző szerint is felettébb ritka. Ezzel szemben
az alkalmazkodás (mikor a diktatúra formális in-
tézményei és hatalma fennmarad, de közeledik
az elvárt állapotokhoz), az erőszakmentes kor-
látozás (mikor a polgári engedetlenség hatására
a hatalmi viszonyok alapjaiban változnak meg;
a régi vezetők formailag a helyükön maradnak,
de cselekvésképtelenné válnak, az erőszakszer-
vezetek nem hajlandóak a további represszióra),
illetve a dezintegráció, (mikor a diktatúra mind
formailag, mind tartalmilag összeomlik, saját
bürokráciája ellene fordul) már mind-mind útja
lehet a demokráciába való átmenetnek.
Ugyanakkor minderre nem kerülhet sor stra-
tégiai terv nélkül, ami a rendelkezésre álló erők
leghatékonyabb felhasználásához szükséges. A
népi mozgalmak gyakran a spontaneitás tala-
ján keletkeznek, de ez nagyon veszélyes – ered-
ményt jó eséllyel elérni csak szervezetten lehet,
ennek híján a legnagyobb önbizalommal és lel-
kesedés mellett is felmorzsolódhat a mozgalom.
Tervezés szükséges tehát, ami alatt a szerző a
legracionálisabb, a gazdasági tervekkel összevet-
hető szintű, eredményorientált folyamatot érti.
A földalatti szervezkedés ugyan nagy hagyomá-
nyokkal rendelkezik, de célszerűtlen. A rejtett-
ség ugyanis nemcsak energiákat emészt fel (félni
kell a kémektől, ügynököktől), hanem minden
titok belső feszültségeket, a titokhoz jobban és
kevésbé hozzáférő embereket szül. Ezért a szer-
ző véleménye szerint az átfogó terveket el kell
717
juttatni a legszélesebb nyilvánossághoz – nem
ide értve persze az egyes konkrét akciók terveit,
az ellenállás tárgyi eszközeinek fellelhetőségét
stb. Ez az eljárás egyrészt egy erős hatalom kép-
zetét támasztja a lakosság körében már akkor is,
amikor a demokratáknak még nem áll kellő erő
a háta mögött, másrészt így el lehet érni, hogy
mindenki alkalmazkodjék az átfogó tervekhez.
Különösen fontos, hogy a diktatúra fölösleges-
ségét és lerombolhatóságát hirdető eszmék, tan-
mesék széles körben és közérthető formában ter-
jedjenek a társadalomban.
A szerző részletesen elemzi az átfogó straté-
giák, részstratégiák, taktikák és metodikák vi-
szonyát – ezek a részletek tartalmazzák a konk-
rét esetben felteendő kérdéseket, a diktatúra és
a demokraták erősségeit, gyengeségeit, a szitu-
ációk lehetőségeit és veszélyeit, az akciók hasz-
nát és a hatalom várható reakcióit. Fontos, hogy
az átfogó stratégiát egészen a demokrácia meg-
teremtéséig kell végigvinni, azaz nem szabad
megelégedni csupán a fennálló hatalom meg-
döntésével – ami egyes elméletileg képzetlen
szabadságharcosok rendszeres hibája.
Ha egy adott társadalomban alacsony a de-
mokratizálódási potenciál, akkor először olyan
– időben, térben, a résztvevők szerint korlátozott
– szimbolikus akciókat kell szervezni (virágülte-
tés stb.), amelyek kockázata alacsony, ugyanak-
kor alkalmasak arra, hogy felrázzák a lakosságot,
bizalmat építsenek ki. Ezután kell létrehozni
az olyan független társadalmi intézményeket,
amelyek alapul szolgálhatnak a diktatúra elle-
ni harchoz, majd meg kell kezdeni a diktatúra
alapját adó (erőszak)szervezetek gyengítését. A
diktatúra kellő meggyengítése után lehet ne-
ki látni végső szétbomlasztásához, ügyelve ar-
ra, hogy ezzel párhuzamosan, illetve ez után ki
kell védeni a puccsisták és az idegen hatalmak
törekvéseit a befolyásszerzésre. A legvégső lé-
pés pedig a demokratikus rend, az alkotmányt
megteremtése.
A szerző a könyv végén tételes jegyzékét adja
a diktatúrákkal szemben alkalmazható erőszak-
mentes eszközöknek.
Sharp nem említi, de könyve alapján egyér-
telmű, hogy az emberiség „jó” állapotának a de-
mokráciát tekinti. Értékekről nem érdemes vi-
tatkozni, de megállapítható, hogy az emberiség
eddigi történelmének túlnyomó részét nem de-
mokratikus keretek között élte le. Kérdés, hogy718
szemle
a demokrácia valóban mindenütt megvalósítan-
dó cél kell-e, hogy legyen, illetve egyensúlyi
helyzetet teremt-e, hisz felfogható akár egy bi-
zonyos méretet és bonyolultságot, illetve minő-
séget elért társadalom összetartása és működ-
tetése költségének is, ami más közegbe ültetve
nem feltétlenül eredményez maximális közjót.
Hiányolható, hogy a szerző csak a lakosság-
gal szemben álló, az elnyomott lakosság erőfor-
rásaira – és nem, mondjuk, valamilyen termé-
szeti erőforrás monopóliumára – épülő, ugyan-
akkor a demokráciát ismerő és valamelyest értő
és kívánó népességgel rendelkező diktatúrákat
vette számításba, illetve gyanítható, hogy esz-
közei itt vethetőek be elsősorban. Nem vizs-
gálja, hogy a többször hivatkozott példa, Hitler
Németországa egy liberális szakasz után miért
választotta voltaképpen önként a diktatúrát és
tartott ki mellette oly sokáig; a gazdasági válsá-
gokat, anomikus állapotot csak, mint az elnyo-
mottak tettrekészségét csökkentő tényezőt ve-
szi számításba. Nem vizsgálja a hagyományok, a
vallás igen jelentős, néha a diktatórikus hatalom-
gyakorlást közvetlenül támogató szerepét sem.
Arról, hogy a mű valóban betölti e szándé-
kolt célját, tehát hogy az elnyomottak haszonnal
forgatják-e, nincs adat, az emberek a tapasztala-
tok szerint többnyire a továbbiakban is spontán
módon, az erőszakos elemeket sem nélkülözve
próbálkoznak a diktatúrák megdöntésével, és
elképzelhető, hogy nem a valóban demokrati-
kus, szabad társadalom képe lebeg szemük előtt.
Ugyanakkor a mű olvasása során az ember fejébe
szöget üt a gondolat, hogy lehet, hogy ez a kissé
leegyszerűsítő, gyakorlatias felfogás, a magától
értetődő értékek alapján álló praktikus straté-
gia, az emberek önfelszabadító képességébe ve-
tett hit mégis többet képes tenni a szabadságért,
mint elméleti fejtegetések hosszú sora.
(Sharp, G.: From Dictatorship to Democracy:
A Conceptual Framework for Liberation. Boston:
Albert Einstein Institution, 1993.
[http://aeinstein.org/organizations/org/FDTD-2.pdf])
Puskás Gábor