Magyarságtudat, nemzettudat és a jövő

Magyar cserkészek Kaliforniában

A tenni akarók körében sokat emlegetik a magyarság magyarságtudatának hiányosságát, vagy éppenséggel csaknem teljes hiányát. Ha e hiányosság orvoslásáról esik szó, akkor nagyon megoszlanak a vélemények a teendőket illetően. Létezik egy ködös elképzelés, hogy a kérdés nyitját történelmünkben és sajátos műveltségünkben kell keresni, de hogy innen hogyan tovább, azt csak néhány mélyebben gondolkodó látja. Nem állunk jobban a nemzettudat tartalmi meghatározásával sem. Pedig ha nemzeti sorskérdéseinket meg akarjuk oldani, akkor annak világos és érthető megfogalmazása elengedhetetlen követelmény. E nélkül a vaksötétségben bolyonghatunk csupán. Tudnunk kell, hogy mint jutottunk mai kilátástalan helyzetünkbe, s mit kell tennünk ahhoz, hogy elinduljunk a felemelkedésünkhöz vezető ösvényen. Íme, a magyarságtudat megfogalmazása:

A magyarságtudat egy egységes és átfogó, magyar önismeretből táplálkozó közösségtudat. Az együvé tartozás, az egymásra utaltság tudata, mely képessé tesz és erőt ad ahhoz, hogy egymást megvédjük és vállaljuk a közös sorsot. Egy nép, melynek ilyen tudata van, képes összefogni és közös erővel megoldja a felmerülő sorskérdéseket. A nemzettudat annyiban különbözik a magyarságtudattól, hogy a nemzetbe tartoznak a nemzetiségek is, de nekik is vállalni kell a közös sorsot, és teendőket.

            Az újkőkorban a termékenységi vallás volt az akkori közösségekben a lét, a megmaradás vezéreszméje, melynek megtestesítője a termékenység istennője, a mi esetünkben a Boldogasszony volt. A királyságok és császárságok korában az uralkodóhoz való hűség volt a közösséget átfogó és irányító eszme. Majd a nemzet emelkedett eszményi magaslatra, és a nemzeti eszme lett a társadalmak vezéreszméje, mely eszme a haza minden polgára – nemcsak a magyarnak – boldogulásának kulcsa és őrangyala.

            Tehát a nemzeti önismeretből kiművelődő társadalmi vezéreszme nem más, mint az anyag, a lét, a biztonság, a közerkölcs és boldogulás őre, eszmei védelmezője. Ahol nincs alkotótöltetű, társadalmat átfogó vezéreszme, ott a közösség egyedeire bomlik, a polgár elveszíti az együvé tartozás tudatát, képtelenné válik a közös ügyek védelmezésére, és sorsa a teljes kiszolgáltatottság lesz.

            Ahhoz, hogy a társadalom kiegyensúlyozott életet éljen és a polgár biztonságban érezhesse magát, a következő négy tényezőnek kell jelen lenni a közösségi életben, amelyekből a vezéreszme is táplálkozik: a. testi közelség, b. a közös nyelv, c. az egységes és jól megalapozott magyarság és nemzeti önismeret, d. a nemzeti önismeretet átszövő mélységes istenhit. Nem lehet fontossági sorrendben felsorolni e tényezőket, mert együttessen alkotják az egészet. Azon társadalom, amelyikből akárcsak egy is hiányzik, mankókon jár és pusztulás a sorsa, mert nem sarjadhat ki az építő és védelmező társadalmi vezéreszme.

            Napjaink hallatlan anyagi fejlettsége a közösségi munka eredménye. A közösség teremti azon lehetőségeket, melyeket az egyén kihasználhat boldogulása érdekében. Ez különben a közösség érdeke is. Egy gazdag, jómódú társadalom gazdag polgárokból tevődik össze. Az egyénnek tehát mindenképpen védelmeznie kell a közösség érdekeit, mert azzal saját érdekeit is védelmezi. Az alkotótöltetű társadalmi vezéreszme nélkül ez lehetetlen, mert a nélkül felbomlik az együvé tartozás tudata, amely nélkül megszűnik a kiegyensúlyozott közösségi élet.

Szó esett a nemzeti önismeretről, melyből kiművelődik, kibontakozik a nemzeti vezéreszme. Igen, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagából keletkezik, hanem valamiből ered. Miből? A nemzet múltjának ismertéből, a történelméből, melynek magja a mi esetünkben a magyarság eredettörténete! Mióta él a magyarság a Kárpát-medencében? Árpád népe volt a „honfoglaló”, avagy az újkőkori földművesek, akik benépesítették a Kárpát-medencét? Nem mindegy, ugyanis. Árpádék nagyszámú népet találtak hazánk területén, tehát történelmi előjogot élveznek. Kérdés, hogy kik voltak e népek? Az újkőkori földművesek lakatlan medencét népesítettek be. Tehát, ők az első „honfoglalók”. A legújabb genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy eme földművesek génje 26 százalékban fordul elő a mai magyarságban. A másik 24 százalék a velük egy időben, a Balkánról betelepedett ősvadászok utódai. Összesen 50 százalék! Övék a történelmi elsőbbség, a birtoklás tudatának hordozói! A keletről érkező lovas műveltségű hódítok ezer évekkel később jelentek meg, melyek utolsó hulláma a besenyők és kunok voltak.

A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor részére. Nem mindegy tehát, hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a magyarellenesség jellemzi. Tele van tévedésekkel, tudatos hamísításokkal, és nem utolsó sorban lekicsinylő, megalázó tételekkel, melyek mérgezik a közösségi lelkületet, torzítják az önszemléletet, tompítják a tudatot, meggyilkolják a polgárok egymás iránti szeretetet. E történetírást terheli a felelőség, hogy az elmúlt 75 évben az önbecsülésnek még az árnyékát is kiölték a magyarság nagyobb részéből.

Ahhoz, hogy helyzetünkön változtatni tudjunk, történetírásunkat nemzetközpontúvá kell tennünk, és meg kell tisztítanunk mindazon káros kacattól, amelyet az elmúlt századok során az idegen érdekek rávakoltak. Ezt kizárólag történetírásunk magyarságközpontúvá tételével érhetjük el, melyet az ifjúság magyarságtudatának megalapozása céljából iskolai tananyaggá kell bevezetni.

A jövő azé, aki az ifjúságot neveli!

Radics Géza