Duverger törvénye tétel vagy empirikus szabályszerűség?
Azt szeretném megtudni, hogy Duverger törvénye ("[A]z egyszerű többségű egyszavazatos rendszer a kétpártrendszernek kedvez") levezethető volt/lehet-e a választások matematikai modelljéből, mint például a mediánválasztó-tétel, ami a downsi modellekből levezethető. Vagy Duverger törvénye valami olyan empirikus szabályszerűség, amelynek nincs elméleti alapja?
Ha ez egy elméletileg bizonyítható tétel, akkor valaki fel tudná vázolni ennek a bizonyítását?
2021 ápr 17 at 10:06
Martin Schröder
Ishan Kashyap Hazarika válasza
Feltételezve, hogy a választók (mindenki) ismeri a jelöltekre leadott szavazatok és a stratégiai szavazatok valószínűségi eloszlását, és feltételezve, hogy ez az eloszlás nem tartalmaz (semmilyen) kötöttséget, Duverger törvénye formálisan levezethető határértékként, ha a választók száma végtelen, azaz ilyen esetben csak kétpárti egyensúly van; lásd Palfrey (1989):
megmutatjuk, hogy ha a választópolgárok száma nagy, akkor a "harmadik pártra leadott szavazatok" egyensúlyi részesedésének szükségszerűen kicsinek kell lennie. Ráadásul ez az egyensúlyi szavazatarány a választópolgárok számának növekedésével a határértékben nullára csökken.
Palfrey, T. (1989) "A mathematical proof of Duverger's law", in P. Ordeshook (szerk.) Models of Strategic Choice in Politics, Ann Arbor: University of Michigan Press, 69-91.
A feltételezések formalizálása sajnos egy kicsit hosszú/bonyolult ahhoz, hogy itt reprodukáljuk (néhány oldal). Az egyik legfontosabb feltételezés az, hogy a választók 0 és 1 közötti [von Neumann Morgenstern] hasznosságot kapnak a jelöltjeik kimenetelére, a szélsőségesek 0 és 1 közötti hasznosságot kapnak (a középső jelöltek pedig valahol a kettő között). A másik fő feltételezés az, hogy a választók stratégiailag úgy szavaznak, hogy maximalizálják [saját] választás utáni hasznosságukat. Továbbá (határesetben) a választók tudják (az eloszlás ismeretében), hogy a választók száma végtelen. Alapvetően (e feltételezések mellett):
-nagy választókörzetekben az egyensúlyi választói magatartás azt jelenti, hogy a választó mindig a két első helyen álló jelölt közül a legkedveltebb jelöltre szavaz.
Ennek az eredménynek az FPTP-ről az SNTV-re való kiterjesztését Cox (1994) adja: M-székhelyes körzetekben csak M+1 jelölt kap szavazatot (Palfrey-éhez hasonló feltételezések mellett).
Palfrey, T. (1989) "A mathematical proof of Duverger's law", in P. Ordeshook (szerk.) Models of Strategic Choice in Politics, Ann Arbor: University of Michigan Press, 69-91.
Megjegyzendő azonban, hogy ezek az eredmények megkövetelik, hogy az eloszlásban ne legyenek egyenlőségek, és az eloszlásfüggvényt a teljes választópolgárság pontosan érzékelje; ha van egy "választás előtti holtverseny" helyzet, pl. a 2. és 3. helyen álló jelölteket a választópolgárok egy része különböző relatív sorrendűnek érzékeli, akkor lehetséges egy nem-Duvergeri egyensúly (vagyis mindhárom jelölt kaphat szavazatot), amint azt Myerson és Weber (1993) kimutatta - valójában ebben az esetben a verseny győztese akár egy Condorcet-vesztes is lehet. Fey (1997) felépít egy modellt az iterált szavazásról, amely megmutatja, hogy ha végtelen számú szavazást végeznek (idővel), akkor egy ilyen folyamat lényegében elegendő információt termel ahhoz, hogy egy ilyen "epsilon" döntetlen (azaz nem valódi döntetlen, de ahhoz nagyon közeli) megszűnjön. Tehát alapvetően ebben az értelemben mind nagyszámú választópolgárra, mind pedig elegendő számú ismétlésre van szükség ahhoz, hogy a Duverger-törvény érvényesüljön, amikor a választások előtti információk kevésbé pontosak.
EMK